Méla blogja

Minden ami eszembe jut.

Személyes naplóm!

Nyílvánosság kizárása nélkül adom közre írásaimat!

Címkefelhő
Feedek
Megosztás

Sikerülhet?

2018 február 9, péntek

Azt hiszem, vagy úgy gondolom? Nem tudom, de egy biztos nagy a baj! Mai világunk kifordult magából, félresikerült, amin nem lehet csodálkozni, hiszen megszűnt a tisztelet, megszűnt a mások iránti tolerancia, mindenki saját akarata szerint él, mert nem gondolja, hogy az is jó lehet, amit a másik mondd, vagy tesz. Forgunk! Mindig arra, amelyik a könnyebb. Forgunk, mert így könnyebb. Nem akarunk szabályok között élni, nem akarjuk tisztelni az időseket és a fiatalokat sem! Nincsenek Barátok, csak haverok! Nem akarok Én olyat, hogy bezzeg! Nem, mert akkor is voltak gondok és problémák, csak nem ilyen mélyen gyökerező. Mostanság unatkoznak és nincs jövőképük a fiataloknak! Sicc.! Tanuljanak, de miért? Nagyon sok olyan dolgot tanítanak, aminek sosem veszi hasznát mert az a NAT. Mindenki tudja, hogy az Életben vajmi kevés hasznát veszik annak, amit tanítanak az iskolában! Aztán meg mit kezdjen a végzettséggel?! Sorolhatnánk, de minek? Persze nagy részben Ők, a feltörekvő nemzedék tehet arról, ami körülveszi Őket. Nem ér rá a szülő, mert el kell tartani a családját? Annak miért egyenes következménye, hogy a gyerek elkallódik? Körülveszi Őket a fertő, mert mindig a könnyebb dolgokat keresik. Kevés az olyan, aki megérti, hogy ha annyiban hagyja a dolgokat, sosem lesz változás! Miért dolgozzak, ha úgyis jó részét elviszi az állambácsi!? Persze, felesleges is a munka! Inkább csavarogjak, bulizzak igyak és drogozzak, mert mindenki más ezt csinálja! Miért kell mindig másoknak megfelelni? Miért kell mindig másokkal egyetérteni? Miért kell azt az utat követni, amiről már előre tudom, hogy nem jó, de menő! Azt hiszem mindez az idő sokaságára vezethető vissza! Nagyon unatkozunk és nem hallgatunk azokra, akik másképp élnének, ha hagynák! Miért is hallgassunk rájuk, mikor ez kényelmesebb, sőt mi több ezzel szerzek haverokat! Hogy nincs barátom? Kit érdekel? Persze nem is kell, hiszen a barát lehet, hogy nem úgy gondolkodik, mint sokan mások és még a végén eltérítenek! Nem vesszük észre, hogy közben az idő fogy és mire észbe kapunk, már annyi idősek vagyunk, hogy régen élni kellene a tisztességes családapák és családanyák életét, nevelve és nem magára hagyva gyermekeinket! Kihalt a tisztesség és a szeretet. Sokszor már a nagyszülőket sem látogatjuk, mert az nem menő! Menőzés! Ez most a valóság! Mindig másoknak megfelelni! Nem személy szerint, hanem úgy összességében, aztán meg elégedetlenkedni, mert még egy komolyabb bulira sem elég, amit a szülőktől kapok! Meg sem fordul a fejünkben, hogy talán másképp is lehetne ha kicsit életmódot váltanánk és talán nem kallódnának el ifjú tehetségek, nem süllyednének a melankóliába, nem lennének depressziósok és tohonya semmittevők. Kis odafigyelés, törődés másokkal szemben tisztelet és megbecsülés és máris szemléletváltásra kényszerítenénk saját magunkat. Próbálkozhatnánk hasznosabb dolgokkal elfoglalni magunkat, hogy ne az „Unatkozom” legyen a jelszó. Ne azért éljünk, hogy vegetációval teljenek a mindennapok. Legyünk bátrak és merjünk tükörbe nézni, Uram bocsá másokat is figyelmeztetni, hogy eddig és ne tovább, mert a vég közeleg! Nagyon elmaradott és a periférián élő társadalmak keveredtek ki a fertőből és a tudatlanságból azáltal, hogy felismerték a változások és változtatások erejét. Szemléletet váltottak, mert akartak valakik lenni, nem csak azt hallgatni, hogy már megint segélyre szorultak! Kiemelkedtek az általuk oly nehezen viselt, de nem elfogadott életből és tenni akartak, tesznek is a saját életük jobbításáért. Mi csak kicsit kellene , hogy változtassunk. Fogadjuk el a törvényeket és szabályokat, akár írott, akár íratlan. Ne hagyjuk, hogy eluralkodjék a káosz, mert abból sokkal nehezebb lesz kilábalni. Figyeljünk másokra és saját magunkra. Ne süllyedjünk lejjebb, mert minél mélyebb egy gödör, annál nehezebb kikászálódni Belőle. Ne engedjük, hogy unatkozzunk, mert az a bűnözés melegágya. Ne engedjük, hogy másik embertársunk kihasználjon Bennünket, mert nem vagyunk senkinek rabszolgái! Ne féljünk rendet tenni a fejünkben és a környezetünket is próbáljuk meg afelé irányítani, hogy olyan élet legyen a társadalmunkban, hogy az idegenek azt mondhassák: Nekik sikerült! Nagyon kevés kell mindehhez, csak azt kell elhinni, hogy képesek vagyunk rá és úgy éljünk, hogy büszke lehessen az a valaki, aki minket Követ! Akkor már megérte!

 

Megosztva

2018 február 7, szerda

Kormányunk nagyon jól működik! Elkövették az évszázad legnagyobb megosztását, szinte észrevétlenül! Míg mindenki az összefogásról és a kormányváltásról beszél, Ők úgy megosztották az ország lakosságát, hogy ismét nem fog kormányváltásra sor kerülni! Ez kiemelkedő teljesítmény! Sosem volt ennyi párt, aki a választásokon indulni szeretne! Kettőszázon felül van a bejegyzett pártok száma! Röhej! Legnagyobb koponyák a FIDESZ-ben ülnek, akik úgy osztották el a szavazatokat, hogy a Nép észre sem vette. Pártjaink meg a hatalomvágytól fűtve asszisztálnak mindehhez! Ígérgetnek fűt-fát a Nép meg elhiszi, mert a helyzetük kétségbeejtő! Éheznek, nyomorognak és mindenkinek hisznek, akik egy kicsit jobbat Ígérnek! Igen ígérnek, mert teljesíteni nem fognak tudni. Nincs miből. Olyan sz@r helyzetben van az ország, hogy sok évtizedbe fog kerülni a 1990-es szintre visszatornázni magunkat! Persze mindezt nagyon kevesen tudják, hiszen elérte a nagy magas vezetés, hogy az emberek a saját sorsukkal foglalkozzanak, mert már a mindennapi betevő előteremtése is sokaknak nehézségbe ütközik. Ennyi kétségbeesett és manipulálható ember nem élt még ebben az országban. Ezt használta ki a vezető kormány hatalmának megőrzésére. Más országokban már nem tűrne ennyit a Nép, de mi nem mások vagyunk! Megosztottak vagyunk, akik közül sokan nem is tudják, hogy mit gondoljanak, kinek higgyenek, ki mond valót, vagy valótlant. Tökéletes terv volt ez a hatalom megtartásáért. Gratulálni kell nekik, mert ez a zseniális ötlet keveseknek jutott volna eszébe!

 

Állj meg

2018 február 2, péntek

Állj! Gondolkodj! Még mielőtt kimondanád, vagy téves és hiányos információk alapján megítélnéd, gondolkodj! Gondold át, hogy Te mit tennél?! Miként oldanád meg?! Aki viszont nap mint nap megteszi, amit sokan becsmérlően és csalfa irigységgel néznek sokan irigykedve a tájékozatlanságuk miatt, haraggal, mert nem tudnak semmit a munkáról, hivatásról ami a világ egyik legnehezebb és sosem megfizethető hivatása a Gyermeknevelés. Mielőtt kimondanád, hogy irigyellek, hogy elítéllek, hogy sajnállak, előtte állj meg és gondolkodj! Mit miért teszünk? Joga van egy gyermeknek kortól nemtől és származástól függetlenül egészségesen vagy betegen családban felnőni? Joga van olyan Szülő által felcseperedni, aki csakis az Ő érdekeit nézi? Joga van ahhoz, hogy ne legyen kirekesztett a Mi világunkból? Ne legyen elnyomott, kitaszított vagy kihasznált, mert Ő más, vagy azért mert Vele nem úgy bántak, mint az elvárható lenne? Igenis joga van! Másoknak meg kötelességük, hogy tegyenek az Ő érdekükben, mert ők még nem képesek rá! Ha ezt csak úgy tudjuk megoldani, hogy keresünk olyan személyeket, akik mindezt felvállalják, feláldozva mindennapjaikat időt, erőt és fáradtságot nem kímélve teszik a dolgukat azért, hogy a gyermek ne az utcán nőjön fel, vagy olyan családban, ahol bántalmazzák, vagy enni nincs mit, vagy nincs fűtés és tiszta ivóvíz és mindezt önzetlenül, sokszor saját családjába fogadva teszi, hát gondolkodjál! Kérdezzél, mielőtt véleményt formálsz, vagy becsmérlő szavakkal illeted embertársadat, aki megpróbál segíteni másokon! Segítsd azt, aki felvállalja a mások által nem sokra tartott hivatást és olyan felelősségteljes munkát végez, amit igazából nem is neki, hanem a szülő anyának kellene elvégeznie! Felvállalja és zokszó nélkül végzi mindezt, mert a csillogó szemek és a kisugárzott szeretet mindennél többet jelent a számára! Emberpalántákat nevel akik hálásak mindazért amit értük tett! Sokan egy életen át nem felejtik el a törődést és a szeretetet, amit kapott. Mindez kihat egész társadalmunkra, mert a fiatalság a jövő és nem mindegy milyen jövőt építünk! Gondolkodjál! Gondolj bele, hogy mi mindenen megy keresztül egy gyermek, aki a születésétől fogva arra teremtetett, hogy a megöregedő Őket felnevelő is tisztességes öregkort élhessen. Ezt Meg kell valakinek alapozni! Gondold át mielőtt kimondanád, hogy hol jó megöregedni?! Családban élni meg az utolsó éveket, vagy egyedül elhagyatottan, elfeledve, magányosan tölteni a napokat! Gondold át és érezd, hogy igenis szükség van az olyanokra kik megalapozzák a jövőt és nem engedik, hogy mire tehetetlen leszel magányosan sorvadj. Ezért mielőtt ítélkezel, gondold át, hogy igenis szükség van ezekre az emberekre, akiket úgy neveznek, hogy Nevelőszülő!

Állj meg

2018 február 2, péntek

Állj! Gondolkodj! Még mielőtt kimondanád, vagy téves és hiányos információk alapján megítélnéd, gondolkodj! Gondold át, hogy Te mit tennél?! Miként oldanád meg?! Aki viszont nap mint nap megteszi, amit sokan becsmérlően és csalfa irigységgel néznek sokan irigykedve a tájékozatlanságuk miatt, haraggal, mert nem tudnak semmit a munkáról, hivatásról ami a világ egyik legnehezebb és sosem megfizethető hivatása a Gyermeknevelés. Mielőtt kimondanád, hogy irigyellek, hogy elítéllek, hogy sajnállak, előtte állj meg és gondolkodj! Mit miért teszünk? Joga van egy gyermeknek kortól nemtől és származástól függetlenül egészségesen vagy betegen családban felnőni? Joga van olyan Szülő által felcseperedni, aki csakis az Ő érdekeit nézi? Joga van ahhoz, hogy ne legyen kirekesztett a Mi világunkból? Ne legyen elnyomott, kitaszított vagy kihasznált, mert Ő más, vagy azért mert Vele nem úgy bántak, mint az elvárható lenne? Igenis joga van! Másoknak meg kötelességük, hogy tegyenek az Ő érdekükben, mert ők még nem képesek rá! Ha ezt csak úgy tudjuk megoldani, hogy keresünk olyan személyeket, akik mindezt felvállalják, feláldozva mindennapjaikat időt, erőt és fáradtságot nem kímélve teszik a dolgukat azért, hogy a gyermek ne az utcán nőjön fel, vagy olyan családban, ahol bántalmazzák, vagy enni nincs mit, vagy nincs fűtés és tiszta ivóvíz és mindezt önzetlenül, sokszor saját családjába fogadva teszi, hát gondolkodjál! Kérdezzél, mielőtt véleményt formálsz, vagy becsmérlő szavakkal illeted embertársadat, aki megpróbál segíteni másokon! Segítsd azt, aki felvállalja a mások által nem sokra tartott hivatást és olyan felelősségteljes munkát végez, amit igazából nem is neki, hanem a szülő anyának kellene elvégeznie! Felvállalja és zokszó nélkül végzi mindezt, mert a csillogó szemek és a kisugárzott szeretet mindennél többet jelent a számára! Emberpalántákat nevel akik hálásak mindazért amit értük tett! Sokan egy életen át nem felejtik el a törődést és a szeretetet, amit kapott. Mindez kihat egész társadalmunkra, mert a fiatalság a jövő és nem mindegy milyen jövőt építünk! Gondolkodjál! Gondolj bele, hogy mi mindenen megy keresztül egy gyermek, aki a születésétől fogva arra teremtetett, hogy a megöregedő Őket felnevelő is tisztességes öregkort élhessen. Ezt Meg kell valakinek alapozni! Gondold át mielőtt kimondanád, hogy hol jó megöregedni?! Családban élni meg az utolsó éveket, vagy egyedül elhagyatottan, elfeledve, magányosan tölteni a napokat! Gondold át és érezd, hogy igenis szükség van az olyanokra kik megalapozzák a jövőt és nem engedik, hogy mire tehetetlen leszel magányosan sorvadj. Ezért mielőtt ítélkezel, gondold át, hogy igenis szükség van ezekre az emberekre, akiket úgy neveznek, hogy Nevelőszülő!

Megoldás?

2018 január 18, csütörtök

Kérdezhetitek, hogy mi a baj? Nincs baj. Kérdezhetitek, hogy miért? Nem tudom. Kérdezhetitek, hogy mi a megoldás? Nem tudom. Kérdezhetitek, hogy mit fogok tenni? Nem tudom! Nincs baj, mert az nem baj, ha az ember úgy érzi nem úgy mennek a dolgai, mint régen. Nem baj, mert minden változik és pont a dolgaink ne változnának? Bajnak nem érezzük, mert volt már ennél rosszabb is. Bajnak én azt mondom, amit nehezen, vagy egyáltalán nem tudok megoldani. Mint egészségünk, vagy életünk menete. Úgy gondolom az már baj, ha úgy érzem tehetetlen vagyok, de addig nem baj, míg megoldható, vagy nehezen megoldható. Mi a megoldás? Nem tudom. Minden helyzetre más a megoldás. Minden adott történés más elintézést kíván. Emberek vagyunk, a teremtés koronái, akik a gondolkodás legmagasabb fázisában élnek, akik értelmes lények, mégis sokszor megoldhatatlan problémákkal állnak szemben. Keressük a kiutat a megoldást és teszünk olyan dolgokat, amikről azt hisszük az a megoldás és később döbbenünk rá, hogy másképp is lehetett volna. Gondolkodom, tehát vagyok. Mondjuk, de nem értjük Vagyunk, mert megszülettünk, Felnőttünk, tanultunk, értelmes lényekként jöttünk világra. Kinyílt látóterünk, mégsem tudjuk a megoldást, Vagyis próbálunk dolgokat megoldani, de nem minden megoldás a megoldás. Megoldanánk, de nem tudjuk mit fogunk tenni. Elképzeljük a problémából kilábalást, felállítunk egy stratégiát és végrehajtjuk, majd hátradőlünk és azt hisszük megoldottuk, Aztán jön az a bizonyos villanykörte és beugrik egy másik, az előzőnél jobb megoldás. Könnyebb, gyorsabb, jobb. Talán még van is energiánk változtatni, de a kétség ott motoszkál a tudat alattiban, hogy vajon ez a megoldás? Nehéz eldönteni, hogy mit is fogunk tenni. Kevesebb energiával, kevesebb idővel többet és jobbat. Ez a feltett kérdés, hogy mit is fogok tenni? Mit fogok tenni azért, hogy jobb, szebb, élhetőbb és nyugodtabb legyen. Nos ez a baj. Amikor rá kell döbbenni, hogy a baj nem jár egyedül! Kérdezitek, hogy mi a baj? Semmi és mégis nagyon sok problémám van, mert nem tudom, hogy mit fogok tenni!

Hova menjek?

2018 január 17, szerda

Most mit csináljak? Hova, kihez menjek. Senkim sincs eme nagy világban. Szüleimet nem ismerem, pár napos voltam, mikor „anyám” a kórházban hagyott. Aztán öt napos koromban nevelőszülőkhöz kerültem. Egészen kicsi koromra nem emlékszem, de azt tudom, hogy bölcsődébe, majd óvodába járattak. Úgy bántak Velem, mint a saját gyerekeikkel, mert abból is volt kettő. Nem emlékszem, hogy hiányt szenvedtem volna bármiben is. Kisgyerekként nem nagyon érdekelt más, csak a játék a társakkal meg a babák. Hát az a babaszeretet megmaradt egész kamasz koromig. Óvodába nagyon szerettem járni, mert az egyik óvónéni, a Kamilla nagyon kedves volt és Neki is Én voltam a kedvence. Mindig mondta, hogy: „szerencsés lány vagy Te, hogy a Jánoshoz és a Gabihoz kerültél. Ki tudja milyen sorsod lett volna az anyád mellett” Hát most már tudom, hogy mit köszönhetek a Nevelő szüleimnek, de akkor még nem tudtam. Teljesen más foglalkoztatott. Egyszer például a Pali, aki csoporttársam volt a nagycsoportba, úgy meghúzta a hajamat, hogy sírtam. Mikor megmondtam az Óvónéninek, azt felelte: szeretetből tette kislányom. Hát köszönöm Én az ilyen szeretetből nem kérek. Otthon, mikor anyukámnak – mert Én csak így hívtam a Nevelőanyámat – elmeséltem az esetet, csak lágy szavakkal vigasztalt, mert Ő értette, hogy Nekem az mennyire fájt. Nem csak fizikailag, hanem a lelkemben is, mert Én nagyon szerettem a Palit.

Aztán vége lett az óvodának és iskolába kellett menni. Nagyon jó volt, mert minden ovis társam jött ugyanabba az osztályba, ahova Én. Aranyos tanítónénihez kerültünk, akit Erzsi néninek hívtak és igazi szőke haja volt. Nem olyan, mint a többieknek, az övé igazi volt. Ő vezetett be bennünket a betűk és számok rejtelmeibe, Ő tanította meg nekünk, miként kell viselkedni az iskolában és arra is, hogy a felnőtteket tisztelni kell. Hamar elrepült a négy év az alsó tagozatban, szinte észre sem vettük és már felsősök voltunk. Az volt ám a komoly iskolás kor. Addig csak gyerekek voltunk, ekkortól viszont már felsősök, vagyis ötödik osztályosok, akikre a kicsik már felnéztek. Mi is nőttünk a korunknak megfelelően és kialakultak a lányok és fiúk csoportja. Már ritkábban játszottunk együtt, mert a fiúk mindig focizni akartak, mi meg szerettünk bújócskázni, kergetőzni meg iskolázni a betonon. Jaj, azt nagyon szerettem. Ritkán tévesztettem el a sindőből letört „korong” jó helyre dobását és sosem léptem vonalra, sosem tévesztettem kockát. Nagyon szerettem ezt a játékot. Nevelő szüleim nem vágatták le a hajamat, ezért jó hosszú csillogó fekete hajam volt. Alsós korunkban sokat cibálták a fiúk, de felsőbe már nem tettek ilyet. Én imádtam, mikor anyu fésülte, órákig el tudtam volna viselni. Nevelőapám szigorú, de igazságos ember volt. Nem tett különbséget, mint ahogy anyu sem, a saját gyermekei és közöttem. Úgy éltünk, mint egy igazi család. Mindenhova együtt mentünk, mindent egy időben vásároltak számunkra és mindent megosztottak közöttünk. Testvéreim, mert Én annak tartom Őket, sosem éreztették Velem, hogy Én nem a vér szerinti testvérük vagyok. Jól megvoltunk egymással. Persze voltak viták, néha veszekedések, de utána annál édesebb volt a kibékülés. Harag, vagy sértődöttség sosem volt. Igazából el is felejtettem, hogy engem valamikor otthagytak a kórházban és nem nagyon jut eszembe a vér szerinti családom. Persze volt időszak, mikor valamiért haragudtam a szüleimre, hogy eszembe jutott a származásom és a sorsom, de ezek múló pillanatok voltak. Sosem szenvedtem hiányt semmiben és nem hiányzott semmi az életemből.

Mikor a nyolc osztályt elvégeztem, nem a legjobb eredménnyel, felvételiztem a szakközépiskolába, mert ápolónő szerettem volna lenni. Fel is vettek és megfogadtam, hogy jobban tanulok, mint az általánosban, mert szakma nélkül nem ér az ember semmit. Becsülettel tanultam, készültem, elkészítettem a leckéimet. Szüleim nagyon elégedettek voltak, többször mondták, hogy csak így tovább, akkor biztosan lesz egy jó szakmád és egyedül is meg tudsz állni a lábadon. Tudtam, hogy miről beszélnek, mert annak idején elmondták, hogy miként kerültem hozzájuk és azzal is tisztában voltam, hogy csak addig lehetek itt, míg tanulok, utána a saját lábamra kell álljak. Készültem az Életre, mint minden fiatal és úgy éreztem, minden nappal tapasztaltabb vagyok és nem lesz gond a megélhetés. Persze akkor még nem tudtam a nagybetűs Életről semmit, hiszen burokban voltam, egy igazi jó családban, akik gondoskodtak Rólam és nem szenvedtem hiányt semmiben. Középiskolában nagyon jól éreztem magam, sok új barátnőm lett, sok újat tanultam. Gyakorlatra a kórházba jártunk, ahol igyekeztem az emberekkel úgy bánni, ahogy anyutól láttam. Neki mindenkihez volt egy kedves szava, sosem láttam idegesnek, vagy szomorúnak, pedig néha hallottam, mikor apuval beszélgettek, hogy nem egyszerű most nevelőszülőnek lenni, sok a változás és már elveszik a bába közt a gyerek, de mindig hozzátették, hogy akkor sem adjuk fel, mert a gyerek csillogó szeme, szeretete és ölelése mindennél többet ér. Ezek a beszélgetések mindig kettőjük között zajlott, de mindent hallottam a szobámban, olyan vékonyak voltak a falak. Nagyon szerettem Őket és úgy éreztem, ez a szeretet sosem múlik el és mindörökké együtt maradunk. Nagyobb ”testvéreim” már nem laktak Velünk, az egyik külföldre költözött a barátjával a másik meg az ország másik felére ment férjhez. Kapcsolatot rendszeresen tartottuk velük, ami a mai világban nem nehéz. Időközben betöltöttem a 18-életévemet és ekkor jött egy nagy beszélgetés, hogy hogyan legyen tovább. Nem értettem, de elmagyarázták, hogy állami gondozottként nem maradhatok tovább velük, csak abban az esetben, ha utógondozott leszek. Sírtam, mert nem értettem, de éreztem, hogy ismét olyan lehetőséget kapok az élettől, amit nem hagyhatok ki. Így utógondozott lettem, ami azt jelenti, hogy amíg tanulok, addig anyuékkal maradhatok, utána meg már Én dönthetek a sorsom felől. - „Maradhatok itt is?” kérdeztem, mert nem akartam itt hagyni őket. Természetesen, hiszen a Mi kislányunk vagy, de már örökbe fogadni nem akarunk, ahhoz idősek vagyunk. Megértettem és örültem az utógondozói lehetőségnek. Ekkor ismét nyugalom szállta meg lelkemet, hiszen szeretnek és örülnek, hogy itt vagyok. Igyekeztem szorgalommal és jó tanulással meghálálni szeretetüket.

Aztán eljött életem legszomorúbb napja. Szüleim vásárolni mentek autóval és az egyik útkereszteződésbe egy betonszállító autóval ütköztek. Sajnos a balesetet egyikük sem élte túl. Testvéreim haza jöttek a temetésre. Összeborultunk a temetés után és sírtunk, mint a taknyos kölykök. Bele sem gondoltam, hogy mi lesz velem ezután?! Mikor testvéreimmel az Én további életemről beszéltünk, azt mondták, hogy sajnos Ők egyikük sem tud magához venni, mert nincs rá lehetőség. Ekkor értettem, meg, hogy hiába az együtt töltött évek a sok szeretet, a családi kötelék, mégsem vagyok igazi testvér és nem tudnak Velem mit kezdeni. Megengedték, hogy a sorsom alakulásának intézése idejéig a lakásban lakhassak, de – Meg kell értened, hogy Mi nem tudunk eltartani, nem tudjuk a lakást fenntartani, más megoldást kell keresni! Megértettem Én ezt, de nem tudtam kezelni. Itt állok egy magam, nincs pénzem, nincs munkám, hiszen még tanulok! Tanulok? Ezután honnan járok iskolába? Ki segít nekem és ki mos Rám és ad ételt? Nagy korú egészséges embert az állam nem támogat. Az önkormányzat azt mondja, hogy ideig lenesen tud segéllyel segíteni, de utána mi lesz, különben is, hova menjek lakni. Kétségbe vagyok esve és az elhunyt szüleimen kívül senkit nem ismerek, aki segíteni tudna. Haragszom Rátok, miért hagytatok el? Nagyon szerettem Őket, annak ellenére, hogy „csak” a nevelő szüleim voltak. Remélem jó helyre kerülnek, mert Ők voltak a világ legjobb emberei. Ha a sorsom úgy alakul és sikerül talpra állnom, akár segítséggel, akár anélkül, biztosan Én is Nevelőszülő leszek, olyan, mint amilyenek az Én szüleim voltak, hogy segíteni tudjak az olyan gyerekeknek, akiket a családjuk nem tud vagy nem akar felnevelni. Én is olyan áldozatkész, szerető Nevelő szülő akarok lenni, mint Ők. Ennek érdekében mindent el fogok követni, de most mit csináljak? Hova, kihez menjek?

Ébresztő

2018 január 12, péntek

Hova, merre tartunk? Mivé lettünk és mivé leszünk. Alapvető emberi normákról feledkezünk meg, áthágunk szabályokat, mert így könnyebb. Nincs emberi érzés közösségekben. Valaha békésen együtt élők gyűlölködnek és magukról megfeledkezve, bódító kábulatban bántják embertársaikat. Miért? Mi motiválja azokat, akik mondvacsinált ürüggyel vagy vélt sérelmen bosszút állva bántanak másokat. Minek akarunk megfelelni? Mivel akarunk kitűnni? Nem értem! Minket a szüleink erre nem tanítottak. Már egyszer írtam egy bejegyzésben, hogy nagyon kevés választ el Bennünket a diktatúrától vagy az Anarchiától! Ebbe az irányba haladunk. Küzdöttünk és harcoltunk az egypárt rendszer ellen, még azokkal is vállvetve, akik most ismét az egypárt rendszert építik! Sosem látott vagyonokat halmoznak fel családok, mert a megfélemlített és kihasznált emberek tucatjaitól rabolnak javakat. Nyomorba és bűnözésbe döntik a Nép egy rétegét, mert egyeseknek ez a vélt kiváltságuk! Kétségbeesett emberek tucatjai válnak bűnözővé, néha a megélhetés reményében! A szabadosság törvényen felettinek alakítja társadalmunk egyes csoportjait, akik kihasználva a káoszt, élnek bűnöző életmódot. Sosem volt ilyen országunkban, hogy este idősek nem mernek a saját településükön közlekedni, mert bármikor atrocitások érhetik. Tudatlan emberek csoportokat megfélemlítve, vagy ígéretekkel vesznek rá embereket a bűnözésre, juttatva nekik a koncból, azért, hogy kiélhessék szadista, bűnözői hajlamaikat. Mai társadalmunk bűnözői rétege két részre tagozódik. Egyik az úri, úgy nevezett fehérgalléros, a másik a buta és primitív, aki semmitől nem riad vissza, mert Ő a fa...a gyerek. Igazságszolgáltatásunk egyik esetben sem hajlandó érdemben fellépni! A rend őrei flangálnak az utcákon az állam által a seggük alá tolt Audikkal és WV-kel. Éppen csak a bűnözőt nem veszik észre. Mivé lettünk? Hová tartunk? Nem gondolom, hogy akik rendszerváltást akartak, erre gondoltak! Vége lesz ennek és élhetünk végre békességben, nyugalomban?

Nevelőszülő megalázása

2017 december 6, szerda

Mai mese!

 

Egyszer volt….. Állami gondoskodásba vett gyermek vér szerinti szülei a láthatások alkalmával nem igazán foglalkoztak csemetéjükkel. Anyuka nem tudott vele mit kezdeni, apuka rendszeresen elkésett és ittasan jelent meg. A gyermek sem értette mi folyik körülötte, mert nem játszottak vele, nem beszélgettek vele és igazán alig várták, hogy vége legyen a láthatásnak. Aztán egy pár hónapig nem is jöttek, valami fontosabb volt. A gyermek sem igazán értette hova tűntek a szülei, nevelőszülei semmit nem tudtak mondani, mert nem tudtak Ők sem semmit. Aztán egy szombati láthatáson megjelentek, ahol az apuka mata részegen akarta látogatni gyermekét, de a portás nem engedélyezte. Ekkor apuka agresszívvé vált, rugdalta a kaput, leköpte a portást, le@rvázta a nevelőszülőt és az ott dolgozó gyámot. Rendőrséget értesítve lett, akik kiérkezvén, megállapították, hogy semmi nem történt és még jegyzőkönyvet sem vettek fel. A gyermekvédelmi gyám kezdeményezte apuka láthatási jogának felfüggesztését a helyi Gyámhivatalban, ahol is meghallgatták a Nevelőszülőt, a Gyermekvédelmi gyámot, a családgondozó mentort, Nevelőszülő tanácsadót és az ügyintéző kikérte a rendőrség véleményét is az ügyről. A Nevelőszülő és a gyermekkel kapcsolatban álló szakemberek elmondták, hogy mi történt, hogy félnek apukától. A kisgyermek ezután a láthatás után napokig bepisilt, bekakilt, annyira megviselte az apuka viselkedése. A gyámhivatal kérte a rendőrség véleményét is, akik még jegyzőkönyvet sem vettek fel, hiszen szerintük nem történt semmi.

Summa summarum, e rendőrségi közlésre való hivatkozással a Gyámhivatal ügyintézője elutasította a gyermekvédelmi gyám kérését, minden marad a régiben. Ezek szerin a vér szerinti szülő bármit megtehet a gyermekét nevelő hivatalos emberekkel! A Gyámhivatal ügyintézője meg mossa kezeit, mert a rendőrség szerint nem történt semmi! Igaz, nem fojt vér, nem tört csont, csak fenyegetés és megalázás a többi gyermek előtt.

Köszönjük a Gyámhivatal hozzáállását, köszönjük a rendőrség viselkedését. Miért félnek rendőreink az állampolgároktól? Miért kell eltűrnie egy Nevelőszülőnek, vagy egyáltalán bárkinek aki állami gondoskodásban élő gyermekekkel foglalkozik, hogy seggrészeg emberek fenyegessék, megalázzák! Miért vannak rendőreink, ha nem tesznek semmit, mikor az állampolgárok vannak „veszély-ben? Köszönjük a hivatalos szervek hozzáállását! Köszönjük, hogy a Hatóság a helyzet magaslatán állt!

 

Nevelőszülőkről

2017 november 9, csütörtök

Nevelőszülők mindennapjai

 

Nincs a nevelőszülőknek érdekképviselete Magyarországon, ezért gondoltuk, hogy saját kezünkbe vesszük sorsunkat. Létrehoztunk egy Facebook csoportot, ahol megbeszélhetjük történéseinket, bennünket érintő minden olyat, ami segíti, vagy akadályozza munkánkat. Sok problémával küzdünk, kevés segítséggel. Nem csak az anyagiak, hanem szakmai segítségnyújtás hiánya, szakemberhiány, bürokrácia hátráltatja mindennapos „munkánkat”. Próbálunk felvetni kérdéseket, illetékes szervekhez, választ várva, bár egyelőre nagyon nehézkesen indul. Felteszünk érdemi kérdéseket Államtitkár asszonynak, bár ezidáig, még nem érkezett válasz. Nem akarunk reformokat, nem akarunk mást csak egy kis odafigyelést és azt, hogy hallják meg hangunkat még olyan magasan is, mint a minisztérium. Nagyon sok gyermeket nevelünk, akiknek szükségük van ránk, de segítség nélkül nem megy. Sok mindenre várnánk választ, ha valaki partner lenne és válaszolna feltett kérdéseinkre. Reménykedünk és dolgozunk, mert napról-napra nő azon gyermekek száma, akik gondoskodásra szorulnak és családra vágynak.

Hiszekegy

2017 szeptember 10, vasárnap

Hiszekegy

 

Hihetek egy Orbánban? Minden Magyar megnyomorítójában? Szennynek és mocsoknak megteremtőjében? Annak apjában és családjában, a Mi urunkban, aki fogantatott ördögtől, született csalásban és intrikákban, ki miatt szenved egy egész nemzet?

 

Hiszek egy Magyar népben, azok közösségében, annak a népnek erejében, annak feltámadásában. Hiszek magyarország örök létében!

Ámen